A tai chi egyszerűen jó. Tai chit gyakorolni, egyszerűen jó. És ez nem a véletlen műve. Mennél jobb, annál inkább nem az.
Számtalan alkalommal előfordul, hogy óriási kíváncsisággal és érdeklődéssel érkeznek kezdők, már az első foglalkozásra is. Valamiért a tai chi izgatja, foglalkoztatja őket. Vagy belelátnak valamit, vagy megszólította őket, vagy egy váratlan élethelyzetük hozta úgy, hogy egyszer csak ott állnak a sorok között és próbálják másolni, utánozni a mozdulatokat.
Ezt az utánzást nagyon éber figyelem kíséri, és nagyon éber mentális tevékenység. A megértésre való törekvés akarásából fakadó éber figyelem.
A foglalkozások bevezető szakasza egyfajta ráhangolódás a tai chi – ra, fogalmazhatunk úgy is, hogy ez előkészítése a mozgásos meditációnak. Ellazítja a testet, lenyugtatja az elmét, kinyit bennünket, a fizikai testünkről átviszi a fókuszt az energiákra, összehangol. Ezen a bevezető, vagy bemelegítő szakaszon túljutva közelebb kerülünk egységünkhöz, közelebb járunk a meditációhoz.
Ilyenkor a mentális és érzelmi tevékenységünk nem válik külön a testünktől és energiánktól. Megérezzük alkotóelemeink együttműködését, összhangját. Ebben az összhangban könnyebben éljük meg, tapasztaljuk meg a tai chi állapotot. Most.
Mozogj megszakítás nélkül, folyamatosan – tartja az egyik alapelv.
Mégis gyakran megtörik ez a folyamatosság, megakad a mozdulat, kiesünk a ritmusból, elvesztjük lazaságunkat. Az elme nyugtalan megértésre törekvése az, ami szinte mindig kiszakít ebből az „egység” állapotból. Az összhangból vissza a fejbe. Az érzésből tapasztalásból vissza a kategorizálásig, racionális megértésig. Ez mind helyénvaló törekvés, ha a mentális folyamatok nem kerülnek túlsúlyba. A helyes arányokat megtartani és megtalálni azonban nem könnyű.
Mozog a testünk, kapcsolódunk az energiáinkhoz, a belső érzéseinkre hagyatkozunk, ilyenkor a mentális folyamatok is illeszkednek a létrejövő egységbe.
Mint amikor egy nagyzenekar, vagy esetünkben, egy vonósnégyes kiváló és remek összhangban ad elő egy zeneművet. Ott születik meg előttünk. Öröm és jóérzés jár át bennünket.
Ha több napos programon vagyunk, jól megfigyelhető, hogy ebből az aktív éberségből, az egyensúlyunkból folyton kizökkentő „tudni akarom” – ból hogy megyünk át a nyugodtabb működés, az egység felé. Ebben sok minden van. Az elengedése és feladása annak, hogy ezt nekem meg kell értenem és tudnom kell. Megengedése annak, hogy a testünk tegye a dolgát összhangban az energiáinkkal. Elfogadása annak, hogy érezhetjük jól magunkat – a gyakorlástokban is – anélkül, hogy mindent pontosan tudnánk, kontrollálnánk.
Néhány elmének ez nagy feladat. Egész életében arra kondicionáltak, hogy aktívan vegyen részt a folyamatban, értse meg, működtesse, irányítsa egy logika mentén. Persze, az összehangolt működés a tai chiban, a maga módján, ravasz dolog. Eljuttat a meg nem értésig. Egyszerűen képtelenség az elmén keresztül belépni. Jó néhány kísérlet után erre magunktól is rájövünk. És amikor feladjuk ezt az igényünket váratlan dolog történik. Megnyugszunk. Több energiánk lesz. Mosolygunk, és egyszerűen jól érezzük magunkat. Elfogadjuk, hogy a mozdulataink nem pontosak, sőt nem a is legjobbak.
Megadjuk magunkat valami nagyobb áramlásnak, és a legnagyobb meglepetésünkre ez megajándékoz bennünket a könnyűség és felszabadultság érzésével. Nincs is másra szükségünk.
Az energiákkal, vagy ha tetszik az önmagunkkal való munka, napi feladat. Minden nap dolgoznunk kell rajta. Sok féle módszer, eszköz áll a rendelkezésünkre. Az önmagunkra szánt idő, egy jó könyv, séta a parkban, céltalan bámészkodás, egy jó kávé, vagy baráti beszélgetés, a konditerem, vagy a futás, és persze az egyik legszeretetteljesebb módszer, a tai chi.
A napokban egyik kezdő gyakorló örömmel számolt be arról, hogyan érzi meg az energia megjelenését az alhasi központban, hogyan mozdul meg ez az energia, és milyen fantasztikus jó érzéssel jár. Értelmiségi, vezető, ha tetszik „mentálisan polarizált” személyiségről van szó, éber figyelemmel, elkötelezettséggel, ami kitartó gyakorlással párosul.
Ahogy belementünk a megtapasztalás részleteibe, kiderült, hogy ez az élmény telefonbeszélgetés közben született meg. Ebben az esetben ez elmének elég konkrét elfoglaltsága adódott. Szerencsére. Mert az így lekötött mentális figyelem teret engedett a tapasztalás megszületésének.
Nagyon gyakori a „hoppá” élmény, akár tai chi, akár meditáció során. Létrejön egy mélyen megélt tapasztalás, egy új minőség jelenik meg bennünk, és abban a pillanatban az elme ez megpróbálja megfogni, felcímkézni: hoppá, ez az! Most meg vagy! És abban a pillanatban ki is estünk az élményből. Elvesztettük.
Gyakoroljunk elengedettebben. Ahogy a mentális feszültségből, az akarásból engedünk veszíteni, a másik oldalon megnyerjük az egységet, a tapasztalás lehetőségét, az elmélyülést, az átalakulást.
Ami paradoxonnak tűnhet, ezután mentális képességeink javulnak, elménk is jobban fog működni.