Ülök Szentendrén a sétálóutcában, kedvenc kávézom teraszán. Miközben a presszó – tonikot ízlelgetem, feltűnik, hogy mennyien sétálnak ma erre, és hogy közöttük milyen sok ember mozgása korlátozott. Sántít, biceg, billeg, mereven húzza a lábát, dülöngél sokuk. Jobban megnézve nagyjából a 40 – 60 as korosztályra jellemző ez. Nem először találkozom ezzel, és azzal az érzéssel, hogy ennek nem kellene így lennie, hogy ezeken. a problémákon milyen egyszerűen is tudnánk segíteni.
Tudom, hihetetlenül hangzik, és nem szívesen írom, vagy mondom, de gyakran egy intenzív tai chi vagy chi kung hétvége után olyan változásokról és javulásokról számolnak be, hogy hihetetlen. Évtizedes problémák kezdenek megoldódni. Életek változnak meg, virágoznak és ragyognak ki újra.
Mozgáskorlátozottságunk egyben az elme, a hitrendszer, a gondolatok korlátozása is. Testünk mutatja, milyen besszűkült térben éljük az életünket. Belül, a láthatatlan világunkban is, és az utcán bicegve is. Fantasztikus képességekkel és lehetőségekkel érkeztünk, és tessék, most húzzuk a lábunkat, nem tudunk lehajolni, vagy guggolni 40 évesen.
Sok mindenre mutat rá ez a látszólag külső probléma, de főleg az eredetére, a belsőre.
Persze, amikor egy foglalkozáson mozgatni kezdjük a testünket, nyújtani, nyitni, hozzányúlni az évtizedes bekötött izmokhoz, merev ínakhoz, akkor kezdjük felszabadítani a testet, de még inkább a bezárt lelkeket.
Valamiért bezártuk magunkat – sorsunk, gondolat és viselkedésformáink, örökségünk – és ez a bezárt, korlátozott élet valóban beszűkíti az élet megnyilvánulásának lehetőségét bennünk, a testünkön keresztül.
Nagyon szeretném, ha mindenki megtapasztalná egyszer azt az örömöt, azt a jóérzést, amit a testek közvetítenek felénk, ahogy szeretettel és gyengéden, elfogadással, de újra mozgatni kezdjük. Hú, az arcokon a mosoly, a bőrünk ragyogása, a szem csillogása, a megváltozott tartás, az általunk sugárzott energia, minden, de minden megváltozik.
Igen, kiengedhetjük magunkat a saját börtönünkből, elengedhetjük a korlátainkat, és szabadabban mozoghat a testünk is. Mindegy, hogy 60 vagy 80 évesek vagyunk.
Nézem a sok furcsa sántítást, billegést, bicegést, és arra gondolok, hogy milyen egyszerű is lenne, ha másképp tekintenénk erre. Jelzésként, a test segélykérő üzeneteként, hogy hé itt vagyok, az élet mozgás, gyerünk, csinálj valamit.
És fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt az üzenetet jól átadni, pedig folyamatosan és régóta törekszem rá. Úgy látszik, nekem is megvannak a korlátaim.
Mindenesetre ennek nem kellene így kinéznie, nem kellene így lennie.
Szabadon, könnyedén, természetesen mozogni alapvető lényegünk. Néha sokkal kisebb erőfeszítés visszanyerni, visszaállítani és fenntartani ezeket a képességeinket, mint gondolnánk. Ráadásul jó érzés és örömteli.